Jól vagyok :)

Tényleg jól vagyok csak elfogalt... :)

Összefoglalva a hetet - repülés - tandem - frenetikus - fantasztikus - leírhatatlan élmény - naplementébe repülni... 

Aztán szabadnap - shoppin - vásárlás - ebéd - vacsora - irish pub - és alvás. - ja közben egy kis feuerwehr móka. 

Másnap vissza - kezdődik - csütörtök - péntek - szombat - full house - napközben és este is.  - megszakadtunk, leizzadtunk tíz kilót, de tele van a borravalós tehénpersely, szóval megérte. :) 

Vasárnap egy kis nyugi - caipirinha - és alvás... ma pedig jött a vihar, szóval nagyon sok időnk volt magunkra, pihenni, pakolni, mindent végre rendbetenni a rengeteg vendég után és most nagyon jól megy sorunk! :)

Holnap meglátjuk mit hoz a nap, talán jó időt, talán ejtőernyősöket - vagyis remélem. :)

:)

Sziasztok!

Először is… mostanában már tényleg nem nagyon volt időm írni. Ami azt illeti, mégha van időm sem tudok igazából mindig írni, ugyanis íratlan szabály nálunk, hogy a délutáni illetve esti pihenő közben nincs internetezés és számítógépezés – sem mobilozás, csak társasági élet, evés-ivás-játék-beszélgetés. Manfred pedig mindig elveszi a telefonunkat, ha meglátja a kezünkben, a laptopot felesleges is lenne elővenni. B. opció, hogy esetlegesen este írok, amikor felmegyek a szobámba, de az mindig 10-11 körül van és akkor már nincs kedvem tényleg ezzel foglalkozni. Olvasok, zenét hallgatok aztán alvás… tudom nem szép dolog, de addig amíg nem írok semmi extrát, biztosak lehettek benne, hogy jól megy a sorom, csak elfoglalt vagy éppen lusta vagyok!

Szerencsére minden a legnagyobb rendben van, még mindig nagyon jól érzem magam és jól megy a munka. A társaság továbbra is változatlan, körülbelül minden második házivendég megjegyzi, hogy mennyire jó csapatunk van és hogy mennyire más nálunk a hangulat, mint más Hüttékben.

Ide kapcsolódik, hogy tényleg így van, mert a múlt héten voltunk ugye Betriebausflugon, - lány kiránduláson – egy másik hüttében és valami borzalmas volt a személyzet, ez pedig ránk is átragadt valahol. Mi sokkal barátságosabbak, gyorsabbak és kedvesebbek vagyunk, hát de persze nem mindenhol mehet ez így. Abban a hüttében minden második ott dolgozó emberen látszott, hogy mennyire utálja amit csinál, ami persze oké… de nem kell a vendégek felé sugározni. Ez persze nem akadályozta a mi jó hangulatunkat, fergeteges kirándulást tudhatunk magunk mögött, juhéééé. A képeket gondolom már láttátok facebookon… :)

A kirándulásról röviden. Azoknak, akiknek esetleg még nem meséltem, nálunk ez úgy van, hogy minden szezonban van Betriebausflug, csak nyáron többször, télen csak egyszer. Idén hajózni megyünk, lesz egy zárókirándulás és az ami volt, pedig talán a legjobb, amikor külön mennek a fiúk és külön a lányok túrázni a főnökkel. Most mi lányok kezdtük a sort, a hétvégén pedig jönnek a fiúk, akkor ők nem lesznek két napig a Hüttében. Persze ilyenkor sem áll meg az élet, mert mindig van segítségünk, belső körökből, családtagok, barátok jönnek segíteni, a megszokott emberek, akik azért már valamennyire kiismerik magukat a Hüttében.

Szóval a mi kirándulásunk jól sikerült, már eleve viccesen indult, mert előző nap elkészítettük a FREE HUGS tábláinkat, amiket magunkkal cipeltünk az úton, és minden második embert megöleltünk. Én olyan másfél óra után kiszálltam a játékból mert meguntam, de volt olyan kollégám aki tényleg minden egyes embert megölelt útközben… vicces volt, az biztos. Így persze egy kicsit lassabban ment a gyaloglás, de végül csak odaértünk a Freiburger Hüttébe. Fantasztikus út volt, mert egyszerűen meseszép tájakon jártunk megint, oda-vissza. Odafelé három, visszafelé két órát gyalogoltunk, persze mindkettő más-más úton. Talán a második nap egy kicsit nehezebb volt, mert sokkal többet mentünk hegynek felfele, míg első nap inkább egyenes terepen sétáltunk. Persze azt el kell még mondanom, első nap sikerült teljesen megáznunk, húsz percre voltunk a Hüttétől, amikor megérkezett a vihar, de végül ez is belefért még a napba… hamar megszáradtunk, ittunk rá egy-két pohár szívmelengetőt, ettünk finomat és egy alapos zuhany után minden rendben is volt. Az este különösen jól sikerült, finom vacsorát főztek, zöldborsókrémlevest, röszti-táskákat salátaágyon és desszertnek pedig nutellával töltött túrógombócot kaptunk, amely forró étcsokimártással volt leöntve… ha nehezen is de legyűrtük. :) Aztán jöhetett a mulatság, játék és miegymás, de tényleg jó kis csapat volt, vidám csapat… megismerkedtünk két holland fiúval, akik éppen a hegyekben túráztak csak úgy alapon, és meghívtuk őket a mi Hütténkbe is, persze csak brahiból, hiszen kötött programjuk volt elvileg, de hát mondanom sem kell, másnap meg is jelentek. Két napig maradtak nálunk, két felejthetetlen nap volt, az egyikőjük ugyanis úgy énekelt és gitározott, hogy azt mondtam eldobom az agyam, ezt lemezre kell venni, egyszerűen oda volt mindenki meg vissza – a vendégeink közül is.

Na de térjünk vissza még a kiránduláshoz. Az egy dolog, hogy vízesés, kristálytiszta patak, tehenek és zöld fű, de a második napon a Steinernemeer amit a képeken láthattok egyszerűen hihetetlen volt. Végigmenni az egészen, látni a természet munkáját, azt, hogy hol volt előtte vízesés, patak, hogyan mosta ki a víz a köveket… nagyon szép volt, és bár néhol erősen meg kellett küzdeni a mászással, tény és való megérte. 

Fotók, ha valakinek nincs facebookja itt: https://plus.google.com/photos/109422442205969934900/albums/5900507274019374545?banner=pwa&authkey=CODWp-qb9N_O2QE 

A kirándulás végeztével még megettük Lech legjobb olasz pizzériájában az isteni finom pizzánkat és végül visszaindultunk a mi Hütténkbe, ahol folytatódott a móka, köszönhetően új holland ismerőseinknek. 

Azóta szorgosan dolgozunk, igaz én tegnap szabad voltam, így hétfőn lementem, este megint Caroval mentem az ír klubba, majd a Mobar-ba, gyakorlatilag már törzshelyünk a két hely, másnap pedig Ratkával, aki délután ejtőernyővel ugrott a hegyről, és utána találkoztunk, majd vacsoráztunk együtt. Ejtőernyővel bizony bizony, közeleg az én ugrásom is a héten vagy a jövő héten esedékes lesz. Előbb vagy utóbb úgyis megtudjátok, ha bizonyítékát adom a repülésemnek. hehehe… előljáróban annyit a legjobb ejtőernyőssel ugrom én is, Joke foglalkozása konkrétan az, hogy ejtőernyőket tesztel és reklámoz, így igazából egy percig sem aggódom. Az egyetlen félelmem, hogy rám jön a rosszullét repülés közben, volt már rá példa, hogy valaki nem bírta a spirált, de én kemény leszek, és nem fogom kidobni a taccsot az égben.

Hát röviden ennyi, miután az elmúlt nap kipihentem magam, ma teljes erővel dolgoztunk már, jön a péntek-szombat a fiúk nélkül, szerencsére nem lesz teltház – mint múlt szombat este, amikor fél tízkor sikerült végezni a vacsorával annyian voltak és annyifélét rendeltek – szóval hamarosan újra itt a szabadnap, és hogy mit csinálok, hova megyek még nem tudom, de biztos vagyok benn, hogy nagyon jó lesz. :)

Amúgy a legjobb az egészben, hogy annyi de annyi féle embert ismerek meg nap mint nap, hogy magam is rácsodálkozom a világra. Van nagyon nagyon unszimpatikus köztük és vannak unikumok. Mint a zenészfiú Hollandiából, vagy a nagyon öreg bácsi, aki a morfium tapasszal a hátán feljön még utoljára a hegyre és a világ legeslegaranyosabb embere… aztán vannak a gyerekek, akiknek a fele szeretetre méltó és édes, míg a másik fele az őrületbe kerget. De tényleg, minden de mindenféle ember feltéved ide, és ha csak pár szó erejéig is, de beszélgetsz velük – házivendégekkel hosszabban… érdekes… tényleg nagyon érdekes a világ, az emberek, a mentalitások különbözősége… minden nap tanulok valami újat…

Ennyit most, hamarosan újra jelentkezem!

Puszi nektek és legyetek rosszak!

Újra jelentkezem! :)

Sziasztok!

Tudom nem jelentkeztem egy pár napja, bevallom ez elsősorban azért volt, mert annyira el vagyok foglalva, hogy csak na… :) Na nem mondom, hogy feltétlen a munkával, mert eddig talán két olyan nap volt, amikor igazán sokan voltak, azaz jó idő volt, amúgy pedig halálra unjuk magunkat. Ma is tízen voltak összesen napközben, jó házivendégünk van estére szerencsére, de akkor is… egész nap esett megint az eső, legalább mondjuk már hó nincs. De jó hír, hogy hétvégétől megjön a nyár, és őszintén mondom mindannyian alig várjuk. Tudom, most azt kérdezitek, miért nem írtam a blogba, ha ennyire unalmas volt, de még ahhoz is túlságosan unatkoztam, hogy írjak. Inkább mással foglaltuk el magunkat: festegettünk, színeztünk, kártyáztunk naphosszat, ittunk, ettünk, aludtunk… olvastunk…

Az internet már szerencsére jobban megy, emellett pedig vettem osztrák simkártyát magamnak, amivel mobilnet is jár, szóval ha tényleg semmi nem megy, onnan fel tudok nézni legalább a facebookra, illetve gmailre. :) Nem esek kétségbe mondjuk akkor sem ha nincsen internet, az ember megszokja, ha sok dolga van, vagy épp mást talál ki a netezés helyett.

Na de térjünk vissza a hétköznapokra. Ott kezdeném, hogy amióta legutóbb írtam kétszer voltam már szabadnapos. Először múlthét pénteken a tesómmal mentem le a lakásba, mert kitaláltuk, hogy másnap elmegyünk autóval vásárolni egy másik városba, így együtt töltöttük az estét, plusz egy napot, mielőtt visszajöttünk volna a hegyre. Nagyon nagyon jó dolgokra tettem szert, a legjobb vétel közülük a bőrkabátom volt, amit nagyon szerettem volna venni már mielőtt kijöttem volna, és emiatt pl.: nem is hoztam ki a régit magammal. A kabátot végül a Tom Tailorban találtam meg, nem volt olcsó, 120 euro-ra kostált, DE egész hétvégés SALE, azaz leárazás révén, összesen 40 eurót fizettem érte!!! Hát azt hiszem mindenki egyetért, ha azt mondom igazán jó vétel volt, őszintén mondom, nagyon nagyon örültem neki. :) Vettem még egy-két apróságot még sminkcuccokat, ékszereket, amiket persze nem tudtam otthagyni… amúgy különösebben mást nem, a bőrkabát volt a legáhítottabb dolog, amit venni szerettem volna. Majd ha lesz kép rólam a kabátban felteszem, szerintem – és mások szerint is- nagyon jól néz ki… Amúgy voltunk még enni, sétálni, alapjában véve nagyon jó napunk volt.

Aztán tegnap voltam még szabad, hétfő délután mentem le és ma reggel jöttem vissza. Hétfő este elmentünk Caroval és a barátjával Nils-szel egy ír pub-ba, ahol végül ketten maradtunk Caroval, végül az ír kocsmából átmentünk egy másikba, és olyan fél kettő-kettő körül ágyba is kerültem. Mivel nagyon jóban vagyok Caroval, hatalmas élmény volt, de amúgy is nagyon jó volt kicsit elmenni valahova, kikapcsolódni. Rengeteget beszélgettünk, még közelebb kerültünk egymáshoz mint eddig, mint barátnők és ez nekem nagyon fontos. Másnap aztán szinte egész délelőtt aludtam, aztán elmentem venni magamnak ebédet, pizzát ettem, és végül megintcsak elaludtam. Mire magamhoz tértem, három óra volt, úgy döntöttem mivel szép az idő, kihasználom a lehetőséget, és körbebarangolom Schruns-ot. Nagyon jól éreztem magam, még így egyedül is, olvastam a folyóparton, ettem fagyit… igazából jó kis nap volt. Ma pedig reggel az első lifttel feljöttem és folytatódott a rosszidős unalom, sajnos megint esik az eső, de legalább nem havazik.

A munkáról annyit tudnék írni, hogy hétfőn húzós napunk volt, sokan voltak, és mivel Caro szabad volt, ketten voltunk csak elől a pultban Ratka-val. Valahogy sikerült a kassza mellett ragadnom, ezt szerettem volna elkerülni, mert talán a pénzzel való munka megy a legnehezebben, de három óra folyamatos gyakorlás meghozta a gyümölcsét, már semmi gondom nincs a kasszával sem. Mindent tudok hol kell nyomni, az eurót is kezdem megszokni, szóval minden rendben van. Persze azért furcsa volt ott állni és végig számolni, de váltottunk napközben és akkor én szolgáltam ki a vendégeket, míg Ratka kasszázott. Nem bánom, hogy végül így alakult, sikerül szépen lassan mindenbe beletanulnom. Azt hiszem különösebben semmivel sincs gondom. Ha unatkozom vasalok, vagy épp Apfelstrudelt csinálok, ma 12 db Strudelt gyártottam le egyhuzamban három óra alatt. Ez nem rossz idő, mert elég sokáig tart egyet összerakni, tekintve a tésztanyújtást, ami talán a legnehezebb… :) Szóval egyre magabiztosabb vagyok és tényleg jól érzem magam. A csapat még mindig szuper. Ha tényleg már halálra unjuk magunkat, akkor is a hangulat legalább jó, van hogy összefogkrémezzük a másik ajtaját, azaz a kilincset, vagy egyszerűen csak játszunk megállás nélkül. Megtanultam römizni, nagyon jó kis játék, igaz mindenki máshogy ismeri a szabályokat és ezen vannak kisebb fennakadások, de így izgalmasabb.

A honvágy… hát eddig egyszer jött rám a honvágy úgy igazán, de tekintve, hogy eléggé hozzá vagyok már szokva ahhoz, hogy máshol élek, sőt még a külföldi léthez is, egész jól bírom. Azt az egy estét leszámítva, néha rám jön persze, hogy mi lehet otthon, de akkor maximum telefonálok egyet és minden rendben van… talán a társaság is segít ezen átlendülni.

Ami a vendégeket illeti, elég sok öreg, majdhogynem félhalott mászik fel a hegyre, ami számomra még mindig hihetetlen, amikor meglátom őket, mégiscsak elég magasan vagyunk és mászni kell rendesen. De ők jönnek rendületlenül. Azért családok is akadnak, meg fiatalok is, nem panaszkodom eddig senkivel sem volt problémám, sőt furcsamód mindenki nagyon kedves inkább… remélem ez a jövőben is így marad… ma például van egy magyar vendégünk… még nem beszéltem vele, egy akvarellező csoport jött, és az egyik résztvevő magyar, legalábbis a vezetőjük már felhívta rá a figyelmemet, de mivel maradnak három napot, még biztos lesz időnk beszélgetni… :)

Biztos kíváncsiak vagytok rá, hogy esetlegesen az elmúlt két hétben megismerkedtem-e már valakivel? Hát ami azt illeti… meg… de semmi komoly, ő ugyanis (mint utóbb kiderült és amit alig akartam elhinni) csak húsz éves, és hiába nagyon vonzó, hogy tűzoltó és masszőr egyben, és hiába kötnek hozzá különösen jó élmények, inkább meghagyom neki a fiatalságát és nem veszem el tőle azt az öt évet, amit én már megéltem, és ami persze nagyon jó volt… :))) Egyértelmű, hogy rá még egészen más dolgok várnak mint rám, meg amúgy is… jól éreztem magam vele, de szerintem nem mostanában fogjuk viszontlátni egymást, bááár ki tudja… mindenesetre én nem veszem túl komolyan a dolgot, nem is vettem az első perctől kezdve sem, igaz ha unatkozom eszembe jut, hogy mi lenne ha, de akkor mindig megszólal a fejemben a vészcsengő, hogy húsz éves és máris tovalendül az unalomból adódó magányom. :) Ennyit az ismerkedésről, persze azért ha elmegyek valahova, és valaki meghív egy italra nem mondok majd a jövőben sem nemet… haha… végülis egyszer élünk…

Ezt leszámítva minden rendben van, egészségügyileg sincs problémám, már az étkezésekbe is sikerült rendszert vinnem és mivel egész nap talpalok, felér az egész egy napi tornával, szóval nem kell aggódnom a kilók miatt egyelőre. Persze odafigyelek arra, hogy mit eszek, és tényleg vége annak, hogy mindenbe belekóstolok és mindenhez süteményt tolok, ahogy megfogadtam, első hét után ezt abbahagytam. :)

A csapat amúgy bővült egy taggal, most itt van nálunk két hétig Tamara, aki Németországból jött hozzánk, és már nem először jön kisegítőnek. Nagyon-nagyon aranyos lány, tizennyolc éves, kis bohókás, mindig vidám, mindig tele van energiával, szóval abszolút passzol közénk. :) Ennek apropóján, jövő héten nem is lesz szabadnapunk, vagyis lesz, csak előre beprogramozott szabadnapunk lesz, mégpedig kettő, ugyanis újra túrázni megyünk, jövő héten mennek a lányok, rá egy hétre pedig a fiúk. Az előző túrából kiindulva nagyon várom, bár tudom megint húzós lesz egy csomó-csomót gyalogolni fel egy hegyre, hogy odaérjünk egy Hüttébe, de tudom, hogy jó lesz. Nem felejtek el majd fotókat készíteni, nagyon szép helyre megyünk megint, biztosan izgalmas lesz a túra is… aztán pedig ami utána jön, a dehidratáltságot ugyanis le kell majd győzni pár Radlerrel… hühűű, nem bánom, hogy lemenős szabadnapom nem lesz. :) Amúgy ide megyünk, ha valakit esetleg érdekel: http://www.freiburger-huette.at/

Ennyit mára, lassan készülni kell a vacsorára!

Legyetek jók és hamarosan újra jelentkezem megígérem!!

Puszi!

First day...

Sziasztok!

Először is megígértem magamnak, hogy az első munkanap után auf jeden Fall meld ich mich, azaz jelentkezem.

Szóval ott kezdeném, hogy a kiutazásunk több volt, mint nem túl egyszerű… soha ilyen még nem történt meg velem, de most igen, sajnos akadtak problémáink útközben. Én mondjuk már reggel éreztem, hogy valami nem lesz rendben, de először arra gondoltam a munka miatt izgulok majd… de nem igazából az utazás miatt izgultam, mint kiderült nem is ok nélkül.

Szóval valahol Bécs és St. Pölten között esett meg az az eset, hogy az autónk furcsa sípoló hangot adott ki. Eleinte nem vettük fel, mert a keréknél sípol valami évek óta, és hiába nézetjük meg jobbnál jobb szerelőkkel senki – de senki eddig még nem talált semmit sem. A sípoló hang viszont olyan erős volt, hogy el sem hinnétek… szóval néztünk furcsán, nekem már ott minden bajom volt, de abbamaradt… jól van… tíz perccel később újabb hangforrás, ezúttal úgy hallottuk, mintha a hátsó ajtó vagy a csomagtartó rosszul záródna és átfújna a kocsin a szél… furcsa sistergést hallottunk ha 100 fölé gyorsítottunk… megálltunk, ugyanis azt hittük valami nem jól záródik, vagy a hátsó ablak gumijával van valami baj, de semmit nem találtunk… és akkor jött a gond. Beindítottuk az autót… brümm brümm… mint egy RALLY autó… hát igen akkor már tudtuk, elég beteg hangja volt… hogy gond van… a kipufogóra gyanakodtunk és azzal is volt a probléma, úgy tűnt elvált az autó aljától. Gyorsan felhívtuk apukámat mit csináljunk, persze ő is egyből mondta, biztosan a kipufogót engedte el valami, keressünk egy szervizt és javítassuk meg gyorsan. Mindezt: még jó hat órára az úti célunktól… mi viszont nem mertünk továbbindulna, mert autópálya meg minden, ott álltunk egy Ratstation-ban az A1es mellett, úgyhogy hívtuk az osztrák autómentő segélyvonalat, az ÖAMTC-t, szerencsére a tesómnak van hozzájuk befizetett tagsága, mert máskor is meg kellett nézetnünk az autót már itt kint. (Megjegyzés: akkor is én ültem mellette, amikor ott volt gond)… Gicának mondom, ez ugyanolyan volt, mint amikor Weimarban hívtuk az ADAC-ot, csak ez az osztrák változat volt… jöttek is, tíz percen belül ott volt egy srác, ő is beindítatta velünk az autót és már mondta is, hogy igen ez a kipufogó… azt mondta nyugodtan továbbmehetünk, noha nem Vorarlbergig, mert odáig túlságosan átforrósodna a dolog, csak a következő ÖAMTC szervizig, Ybbs-ig, ami tíz kilométer volt onnan, ahol megálltunk. Oda is értünk szerencsésen, de a srác közölte velünk, ők kis szerviz, három autó vár előttünk javításra és ő egyedül van… azt mondta ha már eddig eljöttünk menjünk még tíz kilométert, Amstattenig, ahol nagy szerviz van és azonnal megcsinálják. Ha nem is túl szívesen de nem volt más választásunk, elmentünk odáig… ott tíz percen belül fogadtak minket, megnézték az autót, felemelték emelővel és már láttuk is, hogy nem elvált a kipufogónk, konkrétan kettétört… ideiglenesen megjavították egy bilinccsel, ők ugye ilyen gyorsszerviz. Mondta a srác így ezzel nem lesz semmi gond, de rendes szervizben hegesztessük meg ha majd már ráérünk ilyesmire… megnézte a fékeket, megnézte a sípoló hangot amit mi a tető felől hallottunk, de semmi mást nem talált. Összesen hat eurót fizettünk az egészért… semmi többet… és mentünk is tovább, igaz majd két órás csúszással, a negyven fokban – légkondi nélkül, mert mondanom sem kell a légkondi azelőtt romlott el, hogy kijöttünk volna, és nem érkezett meg időben az alkatrész a megszereléséhez… és végül két órás késéssel hatra ki is értünk. Soha ilyen későn nem ért még ki a tesóm az elmúlt hat évben amióta itt dolgozik, igaz semmi gondja nem is volt eddig az autóval. Szerencsére épségben ideértünk, és mondanom sem kell, sokkal jobb még mindig, hogy ez történt, mint egy baleset.

Csak hát dög meleg volt és nagyon, de nagyon elfáradtunk… meg is ittunk egy pár hideg sört a kiértünk után, aztán bekajáltunk és aludtunk… kb. ennyit az utazásról, ja meg annyit még, hogy legalább jó hangulatú volt az út így is, olyan dalokat hallgattunk végig nekem köszönhetően, mint a Copacabana, vagy a Wham!-től a Wake me up before you go go-t… vagy még ennél is keményebbeket… majd meghaltunk a végére a röhögéstől, jobbnál jobb számok jöttek (letöltöttem még otthon egy ilyen egyslágeres klasszikusok albumot és hát valami frenetikus volt) … és már majdnem táncoltunk a kocsiban a hatvan fokos hőségben.

Nos miután ideértünk és aludtunk, ma reggel fél nyolckor találkozott a Wormser Hütte csapata és feljöttünk a hegyre. A rossz idő kihatott az itteni helyzetre is, sokkal több hó van még, mint a megszokott, igaz az elmúlt három nap hőségében már rengeteg elolvadt. A hétvégén még úgy volt gyalog nem fogunk tudni feljönni csak motoros szánnal, végül sikerült megtenni a lifttől a tizenöt perces utat gyalog, mert szépen leolvadt a hó azon az oldalon ahol az út van. A másik oldalon nem, arra még a hótolóval mentek le a főnökék, szóval van még hó… de az időjárás kellemes, egész nap sütött a nap és kellemes 25 fok volt, estére igaz feltámadt a szél és lehűlt a levegő, de nem bánjuk a hőség után.

Ma elsősorban takarítottunk, vagyis inkább csak a szobákat és a lagert készítettük elő. Kinyitottuk a zsalukat, felhúztuk az ágyakat, megcsináltuk a szobákat, kicsit áttöröltük az amúgy már téli szezon végén kitakarított fürdőket, felporszívóztunk. Két szintet, a lagert és a szobákat befejeztük és még a földszintet is elkezdtük. Az éttermek készen vannak, holnap feltöltjük a pultokat és befejezzük a pult és konyha körülötti teendőket. Én közben folyamatosan kérdezek, mit hogyan, azokat a dolgokat, amiket eddig nem tudtam, most tanulom… most egyelőre még nem a saját szobámban lakok, mert azt a hétvégére kiadtuk – igen teltháznál is teltházabb lesz, ugyanis a hétvégén lesz a tradicionális tűzgyújtás a hegyen – ami azt jelenti, hogy mindenfelé a környéken járnak a hegymászó tűzgyújtók a fáklyáikkal és meggyújtják a tüzeket. Úgy kell elképzelni, mint amikor a Gyűrűk Urában jeleztek egymásnak a városok… nagyon szép, nekem már volt szerencsém látni egyszer. Így szombaton alszanak a szobámban és bár ott tölthettem volna ezt a két éjszakát, végül feljöttem a vendégszobába ami a tél előtt készült. A lager egy része van leválasztva, kis tetőtéri szoba, picike, de szép. Fotót is készítettem róla, bocsi szanaszét van tudom mindenem… szóval itt töltök három éjszakát, aztán birtokba veszem a szobámat és végre rendesen kipakolok a szekrényembe és a polcaimra. Abban a szobában fogok lakni, amiben laktam legelőször, amikor kijöttem. Szeretem azt a szobát, nekem bőven elég lesz, de itt is ellenék fent, csak itt túl sok a cuccom, itt nem férnél el. Mindig is szerettem volna tetőtéri szobában lakni, egy dolog miatt, ami itt megvalósul három napra: a fejem fölött van egy szép ablak, amin keresztül látom a csillagokat… nagyon szép. Amúgy csak ebben a szobában van egyedül TV, emiatt is maradnék, de beérem a personal raumban található tv-vel és a laptopommal a több hely érdekében. Ez most rendkívüli, többet nem lesz a szezonban kiadva a szobám… csak most szombaton. Most meg teljesen mindegy, amíg üres a Hütte, mindegy hol alszom.

Holnap reggel nyolcra kell lemennem, legalább pihenhetek egy nagyot, az éjjel nem aludtam túl sokat a két fiú mellett, mert nagyon horkoltak… (tesómmal és Szaszával aludtunk egy lakásban, abban ahová a szabadnapokon lejárhatunk, arról is készítek képeket, majd ha lemegyek szabadnapra)… de most nézek egy kis sorozatot és alszok egy nagyot. Szombaton is nyolc körül kezdek, de vasárnap már reggeliztetek, és mivel ez lesz az első, plusz nyolcvan ember jön majd reggelizni, időben kell mennem. Most még nem egyedül leszek, Caro segít, nekem ő mutat meg mindent, a reggeli ugyanis az egyetlen, amit tényleg nem tudok, hogy megy és speciális, főleg ha ilyen sokan vannak. Hatra megyek, együtt szépen lesz időnk mindent átvenni, reggeli ugyanis héttől van. Amúgy ha már tudok mindent, ráérek majd lemenni fél hétkor, de így időben nekiállunk. Hogy hányszor reggeliztet egy ember egy héten ez relatív, általában egyszer kerül mindenkire sor és egyszer kell korábban kelni.

A nyelvről annyit, hogy egy picit tartottam attól, hogy fél év alatt mennyit felejtettem németül, de gyakorlatilag semmit, ugyanis már most németül gondolkodok idekint és minden németül van a fejemben..... ez jó, ezzel legalább tényleg nincs probléma. :)

Amúgy minden rendben van, picit furcsa azért nem otthon lenni ennyi idő után és Artúr is nagyon hiányzik nekem. De tudom, hogy ez a normális és nagyon jó helyen vagyok, nagyon jó emberek között. Ha néha elszomorodok, vagy honvágyam van, mindig erre gondolok… sok jó dolog fog itt velem történni, ezt már most biztosra veszem. Várom a szabadnapokat, hogy barangolhassak egy kicsit, várom a közös kirándulásokat, várom a vendégeket, a bunkókat persze nem, csak a kedveseket és az érdekeseket… várom az ejtőernyővel való tandem ugrást… még akkor is várom ezeket, ha mindez most elég rémisztő… néha tényleg nem tudom elképzelni magam, ahogy kiadom az italokat és állok a kasszánál, de valahogy mégis érzem belül, hogy tök jó lesz, nem beszélve a sok élményről, amivel gazdagodok. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy a szezon után már tudni fogom mit akarok az élettől… :) Szóval bizakodóan nézek elébe az évnek.

Igyekszem olyan gyakran jelentkezni, amennyire tőlem telik, legközelebb holnap este írok majd, legkésőbb vasárnap már a saját szobámból… addig legyetek rosszak! Sok puszi mindenkinek!

♥

Ui.: Másnap reggel…

Végre kialudtam magam. De egy dolgot el kell árulnom. Lehet, hogy a csillagok szépek a tetőtéri ablakon keresztül, de a viharok már kevésbé. Éjjel egy órakor, volt egy akkora vihar, hogy konkrétan féltem. Arra ébredtem, hogy mellettünk, valahol irtó közel becsap a villám… be szokott, ez nem nagy meglepetés, bár én még nem éltem át korábban ennyire közeli villámbecsapódást. Majdnem kiugrottam az ágyamból annyira hangos volt és még a ház is beleremegett… konkrétan hallottam, ahogy utána megindul a maradék hó a hegytetőről, kb. mint amikor le szokták robbantani a lavinákat. Utána erre már nem volt precedens, csak több ezer másik villámra, amik a fejem fölött cikáztak. A Hütte ilyen szempontból bebiztosított, ide nem csaphat be soha, hiszen a hegy tele van villámelhárítókkal és gyűjtőkkel a lift és a hütte miatt, de azért… boah. Maradnék inkább a csillagos égnél legközelebb ha lehet… na jó szép napot mindenkinek, vár a reggelim! ;) 

La vida es bella...

Sziasztok!

A legutóbbi dilemmázásom után megfogadtam, hogy addig nem írok, ameddig biztossá nem válik valami a jövőmben. Szóval nem véletlen vagyok most itt, meg szeretném osztani Veletek a kialakult helyzetet, ami hosszú hetek összetett eseményeinek szüleménye.

Először is azzal helyi munkával kell kezdenem a mesélést, amiről korábban már írtam… (akik erről már tudnak, azoktól elnézést kérek, hogy ismétlem magam, Ti átéltétek velem az egész idegtépő dilemmázást, de a lehető legjobb tanácsokat kaptam Tőletek, és ezért pokoli hálás vagyok Nektek!)  

A helyzet az, hogy ezt az adminisztrációs munkát megkaptam volna, igaz, el kell árulnom, hogy amikor beadtam a második körös jelentkezésemet, amit már csak a leszűkített körnek kellett, én azért imádkoztam, hogy ne vegyenek fel. Emiatt, mindent feltéve egy lapra, amikor megkértek, hogy határozzam meg a bérigényemet, kértem egy irreálisan magas nettófizetést, legalábbis itteni viszonylatban irreálisan magasnak mondhatót, a végzettségemhez képest azonban még ez az összeg is alacsonynak tekinthető volt. A családom, és a legjobb barátaim azt mondták, ne gondolkozzak annyit, mondjam meg az összeget, amit én keresni akarok, amit ezért a munkáért kapni akarok és vagy-vagy, ha tényleg kellek nekik, akkor megadják, ha nem akkor nem. Ettől függetlenül, amint kimondtam az összeget azt kívántam, mondjanak nemet, és had mehessek külföldre így vagy úgy… emiatt, megriadóztattam az egyetlen kint élő kapcsolatomat, a bátyámat, hogy segítsen találni nekem egy munkát ott, ahol ő dolgozik, hiszen az ő főnöke befolyásos ember, és bárkinek szólna, elintézne nekem egy szezonmunkát. Hogy ez miért fontos? Mindjárt kiderül… szóval számomra egyértelművé vált, tök mindegy mennyit kapok, egyelőre nem akarok itthon maradni, nem akarok a családommal lakni – nem azért, mert nem szeretem őket, imádom őket – hanem azért, mert szabadabb akarok lenni, a saját lábamra akarok állni, és nem ebben a városban szeretnék élni, legalábbis most még nem. A munkaadók azonban igent mondtak a fizetésigényre, és már hívtak is, hogy akkor beszéljük meg a szerződésem feltételeit – ők hosszú távra gondoltak természetesen, míg én nem, és magyarázhatnám még, de végül mindenképp nemet mondtam volna külső körülmények hatására is, már ami a munkahelyet illeti – és én azonnal bemondtam, hogy sajnos kaptam egy külföldi lehetőséget, mégsem tudom vállalni a feladatot. Az igazgató nagyon rendes volt, egyből mondta, hogy hát ő gondolta, hogy bejön valami külföldről, és ő az elejétől nem is értette, miért keresek ilyen végzettséggel itt munkát… ezzel tehát én eldöntöttem a dolgot, hogy külföldre megyek, még egy ilyen lehetőség nem jön szembe ugyanis helyileg az emberrel, és nem is vágyok rá.

Sajnos visszakanyarodva a korábbi próbálkozásaimhoz, arra rá kellett jönnöm az elmúlt három hónapban, a sokadik kintről kapott visszautasítás után, hogy egy munkát Ausztriában csak úgy megkapni nem egyszerű, Magyarországról pedig extrém nehéz. Hiszen a komolyabb munkák állásinterjúira be sem hívtak, teljesen mindegy milyen végzettségem van és mennyi és mit tudok. Nem lepődtem ezen meg túlságosan, hiszen pályakezdő vagyok, és még magyar is, sőt még csak helyileg sem élek kint, így még több a macera velem. Viszont lehetőségem csak úgy kiköltözni nem volt, ahhoz több spórolt pénz kellene, a szüleimtől ilyesmire már nem vagyok hajlandó pénzt kérni és elfogadni. Ennek érdekében döntöttem úgy, hogy bevállalom a szezonmunkát kint, és onnan folytatom a keresést, ezért is kértem a tesóm segítségét, ugyanis ha már szezonra megyek ki, szerettem volna olyan helyen dolgozni, ahol ő a közelben van, és ahol ismerek pár embert, az ő barátaival nekem már régóta nagyon jó viszonyom van odakint, plusz ugye a legjobb barátja, akivel kint dolgozik, ugyancsak nagyon jó barátom. Tudtam, hogy legalább szabadnapokon lesz kivel találkozni, ha egymás közelében dolgozunk, és Vorarlbergtől nincs messze Salzburg, Innsbruck, ha nagyobb városokat akarok említeni, így akár keresgetni is lehet más munkakörben… Szóval tisztában vagyok vele most már, hogy egyszerűbb kintről elindulni, mégha szezonmelót kell csinálnom akkor is. Szerintem amúgy ebben nincs semmi rossz, csak nem szabad a dolgot hosszú távúra ütemezni, az ember ugyanis könnyen benne marad a dologban, és hajlamos elfogadni a helyzetét, a fizetést, és nem tovább lépni, hanem egyszerűen csak jól élni… én nem erre a sorsra pályázok, egyszerűen csak nem akarom feladni az álmaimat, a lehetőséget, hogy utazhassak, hogy többet lássak, hogy tanulhassak…

Talán a sors fintora, de az itthoni munka visszautasítása után pár nappal már hívott a tesóm, hogy van munkám a nyárra… az egészben az a pláne, hogy amint megemlítette a főnökének, hogy kellene egy ideiglenes munka, már nevetett is, hiszen neki kell egy állandó ember a nyárra, mivel mínusz egy főben vannak. Így tehát én leszek az új kollega. Én ennek nagyon örülök, egyrészről, mert már három éve járok vissza, ismerem a csapatot, ismerem a munkát, tudom, hogy mennek a dolgok, és szerettem és szeretni is fogok ott dolgozni. A pénz átlagon felüli az ilyen helyekhez képest, és ehhez csak pluszban jönnek hozzá az olyan dolgok, mint az azt iszol és eszel, amit akarsz dolgok, illetve a kirándulások, amiket csak ajándékba szerveznek nekünk, mert a világ legjobb főnöke, bizony az a főnök, aki ott van, továbbá ne felejtsük el, hogy én nagyon szeretem azokat az embereket, akikkel majd együtt fogok dolgozni, hiszen kapcsolatban állok és álltam velük, amióta először kimentem, és az már három éve volt.

Én személy szerint boldog vagyok, jobb helyre nem is kerülhetnék, és bízom benne, hogy megállom a helyem. Talán furcsán néztek most, hogy miért is nem keresek tovább a saját szakmámban, de egyelőre most ezzel nem tudok mit kezdeni, én úgy érzem, fiatal vagyok, szabad, egyszer élünk, szóval miért is ne, és most megvan rá a lehetőségem, hogy kipróbáljak mindent, hogy elmenjek, pénzt keressek, és teljesen biztosra veszem, hogy ez az öt hónap el fog indítani valamilyen irányba. Vagy abba az irányba, hogy ez nem nekem való, és inkább megyek egy könyvesboltba dolgozni, mint vissza egy hotelba, vagy ad egy lendületet, már maga az, hogy kint vagyok,vagy találkozom valakivel és boldogan élünk amíg meg nem halunk, vagy úgy döntök, hogy ez szép volt és jó, de én inkább hazajövök, itthon maradok és elmegyek egy nagyobb magyar városba dolgozni… fogalmam sincs róla, mit fog hozni a jövő, de most ez az egy biztos, és ez egy lehetőség… én pedig ezt akartam a szívem mélyén…

Mivel még júniusig van egy kis idő, úgy döntöttem megtanulok spanyolul, ha már egyszer így alakult, és mondanom sem kell… borzasztóan élvezem… hosszú volt a tél, de lassan itt a tavasz, én pedig jobb formában vagyok, mint valaha. Mind fizikailag, mind lelkileg… véletlenek nincsenek, ennek pontosan így kellett lennie.

Apukám amúgy túl van a műtéten, én pedig rengeteg vezetésen, hóban, sárban, jégben, napsütésben, most már bárhova el mernék menni autóval, és komolyan nem hittem januárban még, hogy egyszer erre a szintre eljutok és leküzdöm a félelmemet… szerencsére a műtét jól ment, még öt hétig lesz itthon, a héten szedték ki a varratait… bár a műtét nem volt vészes a felépülési szakasz annál nehezebb, az első hét kritikusabb volt, most már azért szépen csinál apróbb dolgokat itthon, bár leginkább csak pihen… hiszen egy húsz centis vágást nem szabad túlerőltetni… mindenesetre örülök, hogy vége a dolognak, mert rendesen aggódtunk, és bízom benne, hogy nem kell újra operálni, igaz ez még nincs kizárva.

Nos mára ennyit, hamarosan újra jelentkezem. Még annyit, hogy a blogot priváttá teszem, csakúgy mint azt, amit Görlitzről írtam, szóval majd küldöm a meghívókat, számítsatok rá a napokban! :)

Dilemma.

Menni vagy maradni? Ez itt a kérdés.

A helyzet most úgy áll, hogy még mindig nincs munkám. Ugyebár most már március van, és ahogy halad előre az idő, úgy terjesztem ki a lehetőségeket. Na már most, Németország és Ausztria meglehetősen nehéz projektnek bizonyul kapcsolatok nélkül. Ha be is hívnak, nem nagyon vesznek fel mint azt láthatjuk. Továbbá rettentő sokan akarnak kimenni, mint azt tudjuk. Akkor mondjuk felejtsük el a kultúra berkeit és nézzünk körül a konyhán... igen ám, még ki is mehetnék, hiszen elég biztos kapcsolatom van odakint, de biztosan ezt akarom? Mosogatni, felszolgálni? Nem lenne akkor egyszerűbb már itthon keresni valamit és csendben elüldögélni egy irodában? Nem... igazából nem túlzottan vágyom erre, akkor inkább már kimegyek és megpróbálok pénzt gyűjteni... na de akadt itt egy munka, egy német anyavállalat magyar cégénél, német nyelven itthon, helyben, azaz Ajkán ami talán kezdésnek nem is lenne rossz. Tekintve, hogy van hol laknom, tudnék gyűjteni, akár még egy autót is venni. Persze az első kérdése az volt a foglalkoztatónak, miért nem megyek külföldre a diplomámmal? Hát mondom nem olyan egyszerű ez. Szóval ha fel is vesznek ide - bár erősen érzem, hogy a túlképzettség lesz itt a döntő szóval szerintem nem, akkor meddig maradok? Nyárig? Télig? Egy évig? Mert gyakorlatnak nem lenne rossz... a nyelvet gyakorolnám... na de az álmaim? És mi lesz azzal, hogy kimegyek mosogatni és kint keresek munkát? Ó, bárcsak egy kicsit a jövőbe láthatnék... meg bárcsak tudnám mi a helyes. A jobb. Persze még mindig fiatal vagyok és kötetlen.. akkor megyek amikor akarok. Csak ... csak ... csak ... de ... de ... de ... de talán, ha itthon elkezdeném - megvilágosodnék és tudnám mit is akarok pontosan az élettől. Bocsánat, hogy eltűntem, kicsit a feje tetején áll a világ, családi téren is, hiszen nemsokára műtünk, és lehet nem is egyszer műtünk, hanem rögtön kétszer és most van dolog rendesen... na meg ugye próbálom kitalálni mi is legyen...

Február

Hát eljött az év második hónapja is. Ez sok szempontból jó... először is, észrevettétek, hogy sokkal hosszabbak a nappalok? Tegnap észrevettem, hogy fél hathoz közelítve is viszonylag világos volt még odakint. Igazán biztató  :) Az embernek szerintem mindig jobb a kedve ha közeledik a tavasz. Én legalábbis inkább januárban vagyok lemerülve, a sötét, a hideg és az ünnepek utáni plusz kilók miatt. De februárra általában helyrejön az egyensúly és most volt egy-két igazán szép, tavaszias napunk is. Azt olvastam, már csak egy hét hidegre lehet számítani és utána a márciusba már tavasziasan fogunk átlépni. Nagyon jó lenne.

Aztán a február több szempontból is változásokat hoz majd úgy érzem. Egy viszonylag nehéz, átszenvedett január után, végre látni a fényt az alagút végén. Na nem akarok elkiabálni semmit, de annyi biztos, hogy az elmúlt héten az álláshirdetések száma folyamatosan szaporodott az interneten, ma reggel pedig négy teljesen új hirdetéssel találtam szembe magam, amelyek szakmailag testhezállóak lennének, és amelyeket meg is fogok pályázni. Az egyikhez a könyvtár végzettségem lenne jó, a másikhoz a német kultúra menedzser. Szóval ez a hét aktív pályázatírással fog telni, ugyanis ezek a helyek megkövetelik a szép motivációs levelet, amit én szeretek gondos alapossággal elkészíteni. Utánaolvasok és járok az adott intézmény működésének, és a lehető legjobbat írom meg, szeretném ugyanis ha legalább interjúra behívnának. A január elkeserítő volt, ugyanis nem nagyon találtam új hirdetéseket a Graz-i csalódás után. Már mindenfélére gondoltam, amiről persze Ti általában lebeszéltetek, hiszen nem a legjobb ötletek voltak, ezért hálás is vagyok mindenkinek. Talán tényleg csak várni kell egy kicsit. Lényeg a lényeg, van B terv is, ha semmi se jönne be, de erről még ne is beszéljünk. Két dolog fontos: a türelem és az elszántság. :)

Aztán persze azon kívül, hogy általában nem úgy jöttek össze a dolgok az elmúlt hetekben ahogy szerettem volna, még történt egysmás. Többek között apukám betegsége, amin remélem minél előbb túljutunk, ha meglesz a műtét én is sokkal nyugodtabb leszek. Egy biztos, talán nem véletlen, hogy nem mentem még el külföldre. Valószínűleg egy-két állásinterjú így is bele fog esni a felépülési stádiumába, és majd egyedül megyek, nem pedig vele kocsival, ahogy azt terveztük, de most az a fontos, hogy ő meggyógyuljon, én meg amiben tudok segítsek. A műtét időpontját elvileg holnap tudjuk meg... hát hiába kisműtét, nagyműtét, én félek, egyrészről még sosem láttam őt betegnek, másrészről pedig ha műtét, az műtét mégha nem is komoly műtét... mindenesetre abban is bízom, hogy a három hetes felépülési szakasz nem lesz hatással a munkahelyére sem, bár ő inkább azon aggódik, hogy hogyan lesz felásva a kert márciusban, ami engem pont egyáltalán nem érdekel, és azt hiszem anyukám is meglesz a félig kukacok által megevett, száraz összefonnyadt sárgarépái nélkül is - amit minden évben előszeretettel termesztünk (de hogy minek??)... na de a lényeg a gyógyulás.

Amúgy minden rendben van, beléptem egy könyvklubba, igaz amerikai, szóval csak online működik a dolog, de legalább gyakorlom a nyelvet amikor az adott online találkozón megbeszéljük a részleteket és olvasok sokat. Másrészt olyan aktív szakács lettem, hogy már én is alig hiszem el miket tudok produkálni, igazi gasztroangyal vagyok, hát hiába az időtenger ami rám szakadt csodákra képes. Ezt persze a családom élvezi elsősorban, én ugyanis odafigyelek arra, hogy mit eszek, de hát apukám már kicsit ki is kerekedett a sok finomság ellenére, nem baj, mondtam neki, hogy kell az erő.

Artúr amúgy jól van, még mindig sántít, de igazi nagyfiú és már borzalmasan okos... egyre komolyabb, egyre okosabb, egyre jobban kötődik, és én ilyenkor mindig arra gondolok milyen rossz lesz majd itt hagyni... de hát ilyen az élet, ezt tudtuk, hogy így lesz... és azért ő a legjobb gyógyír jelenleg mindenre, ezt mondanom sem kell, ha rossz a kedvem, csak kimegyek hozzá és játszunk, vagy sétálunk egyet és azonnal minden jobb. :) 

Ennyit mára, csak gondoltam adok életjelet. :)