La vida es bella...

Sziasztok!

A legutóbbi dilemmázásom után megfogadtam, hogy addig nem írok, ameddig biztossá nem válik valami a jövőmben. Szóval nem véletlen vagyok most itt, meg szeretném osztani Veletek a kialakult helyzetet, ami hosszú hetek összetett eseményeinek szüleménye.

Először is azzal helyi munkával kell kezdenem a mesélést, amiről korábban már írtam… (akik erről már tudnak, azoktól elnézést kérek, hogy ismétlem magam, Ti átéltétek velem az egész idegtépő dilemmázást, de a lehető legjobb tanácsokat kaptam Tőletek, és ezért pokoli hálás vagyok Nektek!)  

A helyzet az, hogy ezt az adminisztrációs munkát megkaptam volna, igaz, el kell árulnom, hogy amikor beadtam a második körös jelentkezésemet, amit már csak a leszűkített körnek kellett, én azért imádkoztam, hogy ne vegyenek fel. Emiatt, mindent feltéve egy lapra, amikor megkértek, hogy határozzam meg a bérigényemet, kértem egy irreálisan magas nettófizetést, legalábbis itteni viszonylatban irreálisan magasnak mondhatót, a végzettségemhez képest azonban még ez az összeg is alacsonynak tekinthető volt. A családom, és a legjobb barátaim azt mondták, ne gondolkozzak annyit, mondjam meg az összeget, amit én keresni akarok, amit ezért a munkáért kapni akarok és vagy-vagy, ha tényleg kellek nekik, akkor megadják, ha nem akkor nem. Ettől függetlenül, amint kimondtam az összeget azt kívántam, mondjanak nemet, és had mehessek külföldre így vagy úgy… emiatt, megriadóztattam az egyetlen kint élő kapcsolatomat, a bátyámat, hogy segítsen találni nekem egy munkát ott, ahol ő dolgozik, hiszen az ő főnöke befolyásos ember, és bárkinek szólna, elintézne nekem egy szezonmunkát. Hogy ez miért fontos? Mindjárt kiderül… szóval számomra egyértelművé vált, tök mindegy mennyit kapok, egyelőre nem akarok itthon maradni, nem akarok a családommal lakni – nem azért, mert nem szeretem őket, imádom őket – hanem azért, mert szabadabb akarok lenni, a saját lábamra akarok állni, és nem ebben a városban szeretnék élni, legalábbis most még nem. A munkaadók azonban igent mondtak a fizetésigényre, és már hívtak is, hogy akkor beszéljük meg a szerződésem feltételeit – ők hosszú távra gondoltak természetesen, míg én nem, és magyarázhatnám még, de végül mindenképp nemet mondtam volna külső körülmények hatására is, már ami a munkahelyet illeti – és én azonnal bemondtam, hogy sajnos kaptam egy külföldi lehetőséget, mégsem tudom vállalni a feladatot. Az igazgató nagyon rendes volt, egyből mondta, hogy hát ő gondolta, hogy bejön valami külföldről, és ő az elejétől nem is értette, miért keresek ilyen végzettséggel itt munkát… ezzel tehát én eldöntöttem a dolgot, hogy külföldre megyek, még egy ilyen lehetőség nem jön szembe ugyanis helyileg az emberrel, és nem is vágyok rá.

Sajnos visszakanyarodva a korábbi próbálkozásaimhoz, arra rá kellett jönnöm az elmúlt három hónapban, a sokadik kintről kapott visszautasítás után, hogy egy munkát Ausztriában csak úgy megkapni nem egyszerű, Magyarországról pedig extrém nehéz. Hiszen a komolyabb munkák állásinterjúira be sem hívtak, teljesen mindegy milyen végzettségem van és mennyi és mit tudok. Nem lepődtem ezen meg túlságosan, hiszen pályakezdő vagyok, és még magyar is, sőt még csak helyileg sem élek kint, így még több a macera velem. Viszont lehetőségem csak úgy kiköltözni nem volt, ahhoz több spórolt pénz kellene, a szüleimtől ilyesmire már nem vagyok hajlandó pénzt kérni és elfogadni. Ennek érdekében döntöttem úgy, hogy bevállalom a szezonmunkát kint, és onnan folytatom a keresést, ezért is kértem a tesóm segítségét, ugyanis ha már szezonra megyek ki, szerettem volna olyan helyen dolgozni, ahol ő a közelben van, és ahol ismerek pár embert, az ő barátaival nekem már régóta nagyon jó viszonyom van odakint, plusz ugye a legjobb barátja, akivel kint dolgozik, ugyancsak nagyon jó barátom. Tudtam, hogy legalább szabadnapokon lesz kivel találkozni, ha egymás közelében dolgozunk, és Vorarlbergtől nincs messze Salzburg, Innsbruck, ha nagyobb városokat akarok említeni, így akár keresgetni is lehet más munkakörben… Szóval tisztában vagyok vele most már, hogy egyszerűbb kintről elindulni, mégha szezonmelót kell csinálnom akkor is. Szerintem amúgy ebben nincs semmi rossz, csak nem szabad a dolgot hosszú távúra ütemezni, az ember ugyanis könnyen benne marad a dologban, és hajlamos elfogadni a helyzetét, a fizetést, és nem tovább lépni, hanem egyszerűen csak jól élni… én nem erre a sorsra pályázok, egyszerűen csak nem akarom feladni az álmaimat, a lehetőséget, hogy utazhassak, hogy többet lássak, hogy tanulhassak…

Talán a sors fintora, de az itthoni munka visszautasítása után pár nappal már hívott a tesóm, hogy van munkám a nyárra… az egészben az a pláne, hogy amint megemlítette a főnökének, hogy kellene egy ideiglenes munka, már nevetett is, hiszen neki kell egy állandó ember a nyárra, mivel mínusz egy főben vannak. Így tehát én leszek az új kollega. Én ennek nagyon örülök, egyrészről, mert már három éve járok vissza, ismerem a csapatot, ismerem a munkát, tudom, hogy mennek a dolgok, és szerettem és szeretni is fogok ott dolgozni. A pénz átlagon felüli az ilyen helyekhez képest, és ehhez csak pluszban jönnek hozzá az olyan dolgok, mint az azt iszol és eszel, amit akarsz dolgok, illetve a kirándulások, amiket csak ajándékba szerveznek nekünk, mert a világ legjobb főnöke, bizony az a főnök, aki ott van, továbbá ne felejtsük el, hogy én nagyon szeretem azokat az embereket, akikkel majd együtt fogok dolgozni, hiszen kapcsolatban állok és álltam velük, amióta először kimentem, és az már három éve volt.

Én személy szerint boldog vagyok, jobb helyre nem is kerülhetnék, és bízom benne, hogy megállom a helyem. Talán furcsán néztek most, hogy miért is nem keresek tovább a saját szakmámban, de egyelőre most ezzel nem tudok mit kezdeni, én úgy érzem, fiatal vagyok, szabad, egyszer élünk, szóval miért is ne, és most megvan rá a lehetőségem, hogy kipróbáljak mindent, hogy elmenjek, pénzt keressek, és teljesen biztosra veszem, hogy ez az öt hónap el fog indítani valamilyen irányba. Vagy abba az irányba, hogy ez nem nekem való, és inkább megyek egy könyvesboltba dolgozni, mint vissza egy hotelba, vagy ad egy lendületet, már maga az, hogy kint vagyok,vagy találkozom valakivel és boldogan élünk amíg meg nem halunk, vagy úgy döntök, hogy ez szép volt és jó, de én inkább hazajövök, itthon maradok és elmegyek egy nagyobb magyar városba dolgozni… fogalmam sincs róla, mit fog hozni a jövő, de most ez az egy biztos, és ez egy lehetőség… én pedig ezt akartam a szívem mélyén…

Mivel még júniusig van egy kis idő, úgy döntöttem megtanulok spanyolul, ha már egyszer így alakult, és mondanom sem kell… borzasztóan élvezem… hosszú volt a tél, de lassan itt a tavasz, én pedig jobb formában vagyok, mint valaha. Mind fizikailag, mind lelkileg… véletlenek nincsenek, ennek pontosan így kellett lennie.

Apukám amúgy túl van a műtéten, én pedig rengeteg vezetésen, hóban, sárban, jégben, napsütésben, most már bárhova el mernék menni autóval, és komolyan nem hittem januárban még, hogy egyszer erre a szintre eljutok és leküzdöm a félelmemet… szerencsére a műtét jól ment, még öt hétig lesz itthon, a héten szedték ki a varratait… bár a műtét nem volt vészes a felépülési szakasz annál nehezebb, az első hét kritikusabb volt, most már azért szépen csinál apróbb dolgokat itthon, bár leginkább csak pihen… hiszen egy húsz centis vágást nem szabad túlerőltetni… mindenesetre örülök, hogy vége a dolognak, mert rendesen aggódtunk, és bízom benne, hogy nem kell újra operálni, igaz ez még nincs kizárva.

Nos mára ennyit, hamarosan újra jelentkezem. Még annyit, hogy a blogot priváttá teszem, csakúgy mint azt, amit Görlitzről írtam, szóval majd küldöm a meghívókat, számítsatok rá a napokban! :)

Don't stop me now - Part III.

Utolsó bejegyzés a vezetésről... miközben Anya aktívan függ a Trónok Harcán, amire persze én vettem rá,  és ő ezt szemrehányóan meg is köszönte amikor Boromir elveszítette a fejét... nos én gondoltam gyorsan megosztom veletek az újabb sikerélményt vezetés terén, és egyben megígérem többet erről nem írok. Tudom sokak számára ez megint csak nem nagy dolog, de nekem az: ma ugyanis először vezettem: HÓBAN!! Igen igen. Merthogy én délben igazából úgy gondoltam, esik, sőt konkrétan szakad a hó, hát ma biztosan nem én fogok vezetni a papámhoz és a boltokba sem, úgy ahogy azt előre megbeszéltük. El is indultunk úgy, hogy én beültem hátra, de Apa három perc vezetés után úgy döntött hát olyan nagyon nem is csúszik az út, úgyhogy hajrá... eleinte tényleg nem csúszott vészesen, de aztán rázendített alaposan, de még így is sikerült minden... sőt abszolút jól ment, azt leszámítva, hogy volt olyan szakasz ahol harminccal mentem és Apa még így is azt harsogta mellettem hogy menjek lassabban!!! Erre nekem kicsit bevöröslött a fejem... :) De igaza van, lassan járj - tovább érsz. 

Parkoltam is, háromszor is, két vonal közé, tökéletesen! Egy kis hiba se csúszott a dologba, és abszolút nem éreztem semmi félelmet, bár furcsa volt, hogy vízszintesen esik a hó, ha autóban ülsz... izgalmas volt, új, meg kell tanulni hóban és síkos időben is vezetni, de örülök, hogy ma is bevállaltam... hamarosan talán egyedül is bevállalom. 

Most pedig visszatérek szeretett kutyás könyvemhez, amiből rengeteget, de rengeteget tanultam, odakint ugyanis gyönyörűen esik a hó, én pedig ehhez főztem egy nagyon finom meleg teát (Még mindig küzdök a megfázás ellen, minden este és reggel fáj a torkom és majdnem megfagyok, de a hőemelkedésen kívül nagyobb baj nincs, és bár Apa beteg, úgy tűnik a sok tea és méz engem megerősített)...

Azért ahogy kinézek az ablakon azt mondom, bárcsak karácsony előtt lennénk, olyan hangulatos lenne. Nekem ilyenkor már nem hiányzik a hó, sőt kifejezetten tudok haragudni rá... főleg nem hiányzik 30-40 cm. De ha már így van... akkor legyen így, és megpróbálok ennek is örülni! :) Mert azért még így is hangulatos... holnap viszont amikor megyek a városba, és épp beázik a csizmám, vagy csúszik mindenhol, és átkozódok, biztosan nem leszek már ennyire boldog amiatt, hogy szépen esik a hó. Szerencsére van nem beázós csizmám és frankó meleg usankám... :) azt hiszem hozok egy kis tortát is, aki lemaradt volna fészen az Anyukám kreálta lepkés-virágos tortáról, íme itt van... három réteges, tejszínes-gesztenyés torta amúgy... nagyon finom!

Dont stop me now - Part II.

Szóval.

Vezetési idő: több mint egy óra a mai napon, Devecser város, Padragkút, Kolontár és Ajka megtekintésével. 

Lefulladások száma: kettő, irtó gyors korrigálással, egyik nem is az én hibám volt. A másodikra meg nem is emlékszem már, ilyenekkel nem kell foglalkozni.

Sárga lámpán való átmenések száma: 1 db. Miután édesapád üvölt melletted: menj menj menj!!! Persze én meg akartam állni, ő azt hitte már nem tudnék lefékezni (heh??), félreértések következtében szerencsére nem látott minket egy rendőr sem.

Vicces mellékapcsolások száma, és bizonygatás, hogy nem ez egyes és nem hármas: 1 db. - Persze nem nekem lett igazam.

Összességében: frenetikusan tudok veszélyeztetni mindenkit lakott területen belül, de baromira élvezem. Végre rájöttem arra, hogy a saját magam biztonsága sokkal fontosabb, mint az hogy mások mit gondolnak rólam. Ergo: ha lassan megyek, az csak az én dolgom, ahogy az is, hogy (most még ugye) minden zebrán átengedek mindenkit, mert Apa ezt tanítja.

Holnapután: már parkolni is fogunk. (ez nagyon valószínű mivel bevásárolni is fogunk)... 

Don't stop me now!

Kisebb önsajnálatom közepette, mivel még mindig nem kaptam választ Grazból (annak ellenére, hogy decemberben állásinterjúra hívtak, most eltűntek a világ színéről és sehogysem válaszolnak), apukám kitalálta, mi lenne a tökéletes kikapcsolódás a számomra. Ez pedig az egyik új évi fogadalmam beteljesítése: gyakorolni a vezetést.

Na nem mondom, hogy el voltam ragadtatva az ötlettől. Mert ez mindig olyan nehéz. Annyiszor ültem már vissza a volán mögé, úgy hogy huzamosabb időt kihagytam, és mindig de mindig az elejéről kellett kezdenem. Hát ma sem volt ez másképp, de ma valahogy kivételesen nem kellett unszolnia. Tudtam, hogy ezt a fogadalmam be fogom tartani és tudtam, hogy teljesen mindegy mikor fogja megkérdezni, megyek vele vezetni. Ha esik, ha fúj, ha szép az idő. Persze ma jó volt, mert viszonylag szép volt az idő... ő meg annyira jó tanár. Az egy dolog, hogy a foglalkozása sofőr... de tényleg mindenre odafigyel, mindent elmagyaráz közben, például azt, hogy ma miért pördültem volna meg a körforgalomban, ha síkosabb lett volna az út.

Az egész úgy kezdődött, hogy még elindulni se nagyon tudtam. A legnehezebb számomra, egyesben érezni a gázt és kuplungot. Vagy kevés a gáz és hamar felengedem a kuplungot = lefulladok, vagy túl nagy a gáz = mindenki rajtam röhög, mert azt hiszik el akarok szállni. De ezt leküzdve elindultunk. Apa persze úgy gondolta, mindjárt be is kell menni a dolog sűrűjébe, irány a város, lámpák, körforgalmak. Nos az első körforgalmat kicsit nehezebben vettem, de csak a gyalogosok miatt. A másodikat nagy forgalom miatt... a harmadiktól viszont simán ment minden. A lámpáknál nem volt gond, ellenben a mérlegállás még mindig nem megy. Nemhogy nem megy, vissza is sikerült gurulni, szerencsére senki se állt mögöttem. Valahogy a berakom sebességbe, engedem a kuplungot, gázt adok és kiengedem a kéziféket - túl sok egyszerre. Ha meg csak fékkel fogom meg, nagyobb lejtőn ugye elgurul az ember...

De jelentem, lefulladás mentesen, a végére teljes élvezetben telt el az első vezetés órám. Merthogy most már nem állunk meg. Megyünk holnap is, ha esik ha fúj... valószínűleg mire az első munkahelyemhez érek, már nem lesz gond felelni arra a válaszra, hogy vezetek-e. Legalábbis ez a cél. Kis lépésekben haladni, de ügyesen előre. Merthogy ma nagyon jól ment. És mert sok hirdetésben azt írják: előny a jogosítvány. Ezen ne múljon, attól hogy van, vezetni is tudni kell. És ki tudja... talán még egy kis olcsó autót is veszek... előbb vagy utóbb biztosan. De ahhoz bizony ezt most le kell küzdeni, azonban most tényleg nem bánom. Szívesen megyek, megyünk majd vásárolni stb. és én örülök, hogy mehetek... közelebb kerülök a célom eléréséhez. Ennyi minden után ez már ne fogjon ki rajtam.

Amúgy minden rendben, tegnap volt egy kisebb idegösszeomlásom, ugyanis még mindig nem küldték ki a német diplomámat. Kiderült hiába is várom... ugyanis le kell adnom egy kérvényt, bizonyos szerződésbeli kavarodások miatt, amit még most sem értek teljesen. Erről határozatot hoztak december 12-én. Csak nekem erről elfejetettek szólni. KÖSZI. Ha én tegnap nem kérdezek rá e-mailben, hogy hol van már a diplomám és az angol nyelvvizsgám EZT sosem TUDOM MEG. Felháborítónak tartom... lehet, hogy nekik ez csak egy darab papír, nekem viszont sokat jelent. Elfelejtenek szólni... a mai napig elfelejtették... köszi. Szerencsére mindenki akit riasztottam - kinti és itthoni professzorok - egyaránt azonnal a rendelkezésemre álltak, az egyik kinti pedig konkrétan megírta helyettem a kérvényt, amit ma leadtam és elküldtem. Innen már nem lehet gond... csak ne felejtsék el majd elbírálni.

Munka téren tehát nincs válasz, sem behívás, nem értem pontosan miért. Aznap amikor behívtak, kétszer felhívtak és e-maileket is írtak... most pedig nemhogy telefonon, e-mailen sem tudom elérni őket. Ez van. Lehet, hogy nem Graz volt nekem kitalálva... de azért még nem adom fel, és egyben keresek tovább.